Azt kell mondanom, hogy ismét egy egész egyszerűen remek hétvégén vagyunk túl. Péntekre sikerült elképesztő módon kimerülnöm és felidegesíteni magam hivatali munkám okán, alig vártam tehát, hogy gumicsizmát húzhassak, vehessek egy nagy lélegzetet abból a friss és finom kinti levegőből, végigszalajtsam tekintetem a virágzó gyümölcsösön és végre-valahára megmozduljak. Sikerült is. Pénteken, amint hazaértünk magamhoz ragadtam a kapát, és megfogadtam sötétedésig le sem teszem. Úgyhogy gyomláltam, locsoltam, kapáltam, ágyásokat terveztem, és vetettem egészen estig, amikor is körbesétáltuk még a kertet a három kutya kíséretében. Imádom ezt, hogy olyan kertünk van, amit időbe telik körbesétálni. Ráadásul a szomszédok legelőjén szürke lipicai lovak legelésznek naphosszat. Az ég liláskék és narancs, bandukolunk a fűben, kísér minket a három a kutya és a felsarjadzott mirabella-szilva virágának az illata... az összkép, mondhatni, tökéletes. Megállunk olykor, leválasztunk az ágról egy-egy odaszáradt, tavalyról maradt almát, feltérképezzük a kerítés gyenge pontjait, a rétre odaképzeljük a málna és szedermálna kordonokat, és a félhomályban vizsgálgatni próbáljuk, hogy kötöttek-e termést az öreg sárgabarackfák. Mindezek után pedig úgy érzem, kicseréltek. Megint van kedvem társaságba menni, nem utálom az embereket, jól esik az étel, és hatalmasat tudok aludni.
De hogy akkor végre „szakmázzunk” is egy kicsit: elvetettem a pasztinákot, a mángoldot, a szárzellert, valamint a brokkolit is palántának, előkészítettem néhány ágyást még pénteken, amikbe vasárnap két hét eltolással vetettem még egy adag zöldborsót, némi kaprot és egy kis borsmustárt (művésznevén: ruccola-saláta). Egy kevés maradék hagymát is elduggattam, de fogalmam sincs lesz-e belőle valami. Továbbá nem permeteztem le a karfiol palántákat. Az történt ugyanis, hogy máris megtámadta a káposzta-levélbolha. Én alapvetően minél kevesebb vegyszert szeretnék kivinni a területre, ami például műtrágyázva sem volt sosem. De amikor a pagodakarfiol példásan sorakozó ezüstzöld kis palántáit ott látod sárgára csipkézve és átlyuggatva, miközben a fent említett delikvensek vidáman pattognak egyikről a másikra, na akkor elballagsz a méregkeverő műhelybe és bekeversz valami hatékony peszticidet, hogy pontot tegyél a történet végére. Menet közben azért többször is leálltam, és elgondolkodtam, mivel ezzel a szerrel hasznos élőlényeket is kiirtok majd, arról nem is beszélve, hogy máris eltérnék az eredeti koncepciótól. De akkor eszembe jutott, hogy mire legközelebb jövök, majd lukakat látok csak levelek helyett, és csonkokat növények helyett. Már a konyhakert felé tartottam kezemben a kézipermetezővel, nyomomban a folyamatosan lebeszélni próbáló férjemmel. Ellenem dolgoztak a közeledő esőfelhők is. Úgy döntöttem elültetem előbb a paradicsompalántákat. Ezalatt az én férjem nem sajnálta az idejét és a térdét, és merően vizsgálgatta a kert sarkában sorjázó palántákat. Majd közölte, hogy látott egy pókot, ami (állítólag) ott és akkor az ő szeme láttára levélbolhákat fogyasztott, úgyhogy ha nem restellem elpusztítani itt a biológiai védekezés egyik fontos elemét a természetes ellenséget, hát akkor csak rajta…permetezzek nyugodtan. Hát így történt, hogy nem permeteztem le a karfiolpalántákat, és most roppant kíváncsian várom a történet folytatását.
update: a levélbolhák csakugyan megszűntek károkozni, a karfiolt végül a sok eső vitte el...számos társával egyetemben
