Konyhai robotgép. Vagyis én. A mai nap eddig, de előreláthatólag a továbbiakban is, sőt az egész héten. Tombol a szezon ugyanis. Vödörnyi őszibarackok, paradicsom ládaszámra, a szilvát már nem is említem. Befőzni, eltenni, fagyasztani, savanyítani, sütit sütni, szószokat főzni. Ezzel telik az idő. Alapvetően szeretem, de már napok óta tart, a végét nem látni, közben mindig foglalkoztat a Kicsi is, a konyha meg úgy néz ki, mintha szivárványszín bomba robbant volna benne. Na mindegy. Kicsi pihi és új lendület, aztán folytatom. Este meg ki a kertbe, szedni a paradicsomot, stb. stb. A hétvége is úgy telt el, mint egy szempillantás. Egyre jobban zavar, hogy kevesebbet tudok kint dolgozni, mint szeretnék. Szombaton 10 percenként kellett leugrálnom a traktorról gyerkőcöt ringatni. Aztán meg azért furdal a lelkiismeret, mert keveset vagyok Vele. Néha kicsit nehéz. De a nehézségekre épp elég is ennyi szót vesztegetni.
Ami viszont csodaszép volt, a hétvégén egyik este édes kettesben szalonnát sütöttünk kint a kertben előbb az ezerszínű naplemente, majd a telihold fényénél. Tüzet raktunk, egy asztalt és két széket állítottunk az almafák közé, bámultuk a végtelen mélykék égboltot, a környező dombokat és hallgattuk a csendet. A végén ugyan a szúnyogok elől bemenekülve a konyhában fejeztük be a vacsorát, de így is régen volt ilyen romantikában részünk.
