Ez itt most nem kert, nem növény, nem szakma, hanem személyes, de a történelmi hűség kedvéért muszáj feljegyeznem.
Szóval... azt hiszem most kicsit meg kell állnom, és átértékelnem a kerthez való viszonyomat, mert szokásos törekvésem a tökéletességre eléggé rányomja a bélyegét életem összes többi részére. Szó sincs róla, hogy feladnám, vagy akár szüneteltetném, nem, csak kicsit kevésbé fogok rágörcsölni. A konyhakertre például. Sikerül, ahogy sikerül, mert be kell látnom, hogy egy kisbaba mellett mindenre nem lehet időt szakítani. A most együtt töltött perceket később nem pótolhatja semmi. Bár, figyelve az elmúlt hetekben Németországban kitört járványt, bizalmatlanságom a zöldségek és gyümölcsök és élelmiszerek iránt fokozódott. Szóval most az első a családi nyugalom, a babázás és csak utána jöhet a kert. Rájöttem, hogy kénytelen vagyok pihenni is. Szóval a konyhakertet most kissé hanyagolom, a málnást azért igyekszem ápolni (pl. ma is kapáltam egy jó alaposat), és amennyit csak tudok, segítek a többieknek a gyümölcsösben. Bár tele vagyok tervekkel, ötletekkel, kripóbálni való receptekkel, picit visszafogom magam, és most egy ideig szöveg helyett képek mesélnek majd helyettem kis családunk idei évéről a varázslatos almáskertben.
Az elmúlt időszakról a kert vonatkozásában annyit, hogy férj küzd a növényvédelem időzítésével, ami egy teljes állás, a gyerek, és az időjárási viszonyok mellett nem is olyan egyszerű, kapálunk, kaszálunk, fát aprítunk, locsolunk, vetünk, ültetünk, karózunk, és minden este cseresznyézünk is egy nagyot. Babánk pedig hol babakocsiban, hol valamelyikünkre kötve, hol egy bébiszitter társaságában mindig ott van, hogy szokja a gondolatot, parasztcsaládba született.
