Minél több időt tölt az ember a természetben, annál inkább rájön, hogy megvannak azok a dolgok, amiket télen kell csinálni (vaskos regények olvasása, bonyolult sütemények kipróbálása, köv. évi veteményes idejében történő megtervezése), és méginkább, megvannak azok az ételek, amiket ilyenkor kell enni. Régóta nagy híve vagyok a szezonális táplálkozásnak. Talán ez az egyetlen táplálkozási irányzat (ha ugyan annak nevezhető), amit fenntartások nélkül el tudok fogadni, és úgy 90 százalékban be is tudok tartani. Együk mindig az évszaknak megfelelő, lehetőleg helyben termett zöldséget, gyümölcsöt, ez nagyon egyszerű.
Egy ideje már díszlik kertünkben a csicsóka. Nem csak hasznos, de szépséges növény is, melynek gumóját meglehetősen egészségesnek tartják. Szólnak érvek mellette is, akadnak ellene is, egy biztos. A csicsóka: finom. Sütve is, de levesnek méginkább. Pucolni szívás, ez igaz, de ha sütjük, akkor elég csak jó alaposan megsikálni (a leves azért csúnya lenne a héj miatt).
Amikor el vagyunk keseredve, mert egy a kertbe beszabadult őz csócsálja a frissen telepített gyümölcsfákat, mert ezen a télen már negyedszer kínoz a nátha, plusz olyan taknyos az idő, hogy még pálinkát főzni sincs kedvünk, akkor tényleg nincs más megoldás, mint egy vígasztaló, tartalmas, ízletes leves. Nekiálltam keresgélni a neten és egy remek blog remek receptjére esett a választásom. Fűszer és lélek, már a blog címe is azt suggalta, pont ezt keresem. Szóval elkészítettem a fenti receptet és mennyei lett. Pedig nem is vagyok nagy levesrajongó, ám ez még kreatívkodásra is sarkallt.
Mert miután belaktunk az eredeti kolbászos verzióból, elkészítettem a saját verziómat is: azt hiszem franciásítottam. Az előző estéről maradt kolbászzsírban hagymát pirítottam, átkanalaztam a levesbe. Az egészet újraforraltam egy jóó deci fehérborral (saját - királyleányka), majd a zsíron pirítottam némi (saját sütésű) kenyérkockát és végül reszeltem hpzzá egy pici sajtot. Íme:
És ilyen szép volt a csicsóka az ősszel (a virágok úgy 3 m magasan vannak):
